Markó Károly Önarckép Született 1791. szeptember 25. Lőcse Meghalt 1860. november 19. (69 évesen) Villa di Lappeggi, Itália Nemzetisége magyar Stílusa tájképfestő Iskolái bécsi Képzőművészeti Akadémia A Wikimédia Commons tartalmaz Markó Károly témájú médiaállományokat. Idősebb Markó Károly ( Lőcse, 1791. [1] vagy 1793. [2] – Villa di Lappeggi, Itália, 1860. ) magyar festő, 1840-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a magyar tájképfestészet egyik megteremtője. Művészete a 17. és 18. századi heroikus történelmi, illetve ideális tájképfestészetre épül. Tájképei idilli hangulatú, mitológiai, bibliai vagy hétköznapi jeleneteket megjelenítők. Magyar Claude Lorrainként ünnepelték. [3] Életpályája [ szerkesztés] A Felvidék egyik akkori szellemi központjában, Lőcsén született, 1791-ben. Fiatalon is festőnek készült, de pályája eleinte másképp alakult. Az 1800-as évek elején mérnöki tanulmányokat folytatott Pesten és Kolozsváron. Miután megszerezte diplomáját, mérnökként Lublón és Rozsnyón dolgozott 1812 és 1818 közt.
A Visegrád a 19. századi önálló magyar tájképfestészet első reprezentatív alkotása, a magyar történelem egyik legendás helyszínét, a még romjaiban is lenyűgöző visegrádi palotaegyüttest ábrázolja, szinte topografikus pontossággal. Nagy Lajos és Mátyás király pompás középkori palotáiból a 19. századra már csak romok maradtak, így a Visegrádban szinte az egész magyar történelmet látjuk nagyságával és viharaival együtt. A viszonylag természetes, a talajhoz közeli nézőpont a szemlélőt szinte belevonja a kompozícióba. A masszív Salamon-torony épebben megmaradt tömege a Dunával, valamint a túlparti hegyekkel a képsík alsó harmadában helyezkedik el. Ezek fölé tornyosul a várhegy, amit a palota romjai koronáznak meg. A képelemek ilyetén szervezése sajátos értékrendet tükröz, melyben a rom fölötte áll mindannak, ami ép, illetve amelyben a történelmi emlék fölényben van a természet alakzataival szemben. Markó Károly képe az első olyan magyar alkotás, amelyen a tájkép eszközeivel sikerült nemzeti gondolatot megfogalmazni, s ezáltal egy máig ható magyar nemzeti tájemblémát megteremteni.
- 2011. május 6. - november 1. Nem elgépelést látunk, amikor a 19. század első világhírűvé lett magyar művésze, idősebb Markó Károly neve mellett az eddig megszokott 1791 helyett az 1793-as születési évszámmal találkozunk! Látszólag jelentéktelen filológiai probléma ez, mégis határozottan rávilágít arra a törekvésre, hogy Markó Károly művészetét végre teljesen új szemmel, a legújabb kutatási eredmények figyelembevételével tekintsük át. Markó friss, új szemléletű bemutatása ugyanis nagyon időszerűnek tűnik. Hiába lógtak ott a múzeumok falain olyan fő művei, mint a Visegrád, vagy a varázslatos Tivoli tájkép szüretelő jelenettel, s hiába mondatták fel velünk a leckét Markó kissé idejétmúlt klasszicizmusáról, most mégis azzal kell szembesülnünk, hogy nem ismertük eléggé ezt a művészt. A Visegrád például megszületése után bő hetven évvel került csak múzeumi tulajdonba, s csak ekkor – a 19. század végén – láthatta egyáltalán először a közönség. A róla szóló első méltató szavak pedig az 1930-as években, több mint száz esztendővel a kép megfestése után láttak csupán napvilágot!
Harmadik kiállítási egységünk Markó Károly bibliai témájú alkotásait gyűjti egybe: ennek igazi különlegességét az adja, hogy az itt bemutatott legfontosabb alkotások még soha nem voltak láthatóak Magyarországon. A bécsi Hofburg óriási méretű kompozíciója Illés próféta és a sareptai özvegy témáját dolgozza föl egy pazar naplementét ábrázoló tájképen. Itt kapott helyet az a négy mű is, amelyeket Markó mexikói megrendelésre festett, s amelyek az elmúlt közel 160 évben még nem hagyták el újvilági őrzési helyüket. A mexikóvárosi San Carlos Múzeum (Museo Nacional de San Carlos) tulajdonában lévő alkotások itthoni bemutatása minden bizonnyal a Magyar Nemzeti Galéria kiállításának egyik szenzációja lesz. Izgalmas összefüggések tárulnak föl a nagy számban megfestett Szent Péter-kompozíciók között, s épp Markó bibliai történeteket megjelenítő alkotásainak sorában foglal helyet az a két befejezetlen kép is, amelyek látványosan dokumentálják Markó különleges munkamódszerét. Ezeken jól megfigyelhető, hogy Markó először előrajzolta kompozíciót, majd részletről részletre kifestette a motívumokat.
1832-ben egy bécsi bankár támogatásával az antik művészet fellegvárába, Itáliába utazhatott, ahol akkoriban számtalan művész dolgozott. Rómában telepedett le, ekkor készültek nagyszabású művei: a Róma látképe, a Szüret. Rómában az ifjú Barabás Miklós is felkereste, s ott-tartózkodása idején gyakran dolgozott Markó műhelyében. Markó maláriát kapott, ezért Pisába, majd 1843-ban Firenzébe költözött, ahol a képzőművészeti akadémia tanárának választották. Ekkor már Európa-szerte ismert festő volt. Nemzedékeket nevelt fel, tanítványai toszkánai és más olasz tartománybeliek, osztrákok, angolok és nem utolsó sorban magyarok, többek között Kerpel Lipót, Ligeti Antal, Kovács Mihály, valamint saját gyermekei: Károly, András, Ferenc és Katalin. Olaszországban megváltozott a stílusa, az úgynevezett heroikus történelmi tájképfestészet eszközeivel kezdte kifejezni magát. A Halászok, a Tájkép Tivoli mellett e stílus legjellegzetesebb alkotásai. Ebben az időben már rendszeresen kapott megrendeléseket, de elhatalmasodó szembetegsége miatt látása rohamosan romlott.