A színészek és a stáb a felvételek közben így már hallgathatta a zenét, hogy még jobban ráhangolódjanak a történetre. Mind a négy főszereplő külön témát kapott: Frank témája természetesen sötét és vészjósló, Jillé szomorú és drámai, Cheyenné egy kicsit bohókás és nihil (benne az emlékezetes fütyüléssel), a Harmonikásé pedig rejtélyes és persze harmonikás. Utóbbi zenei motívum érdekessége, hogy szerepel benne az a fuzzbox gitáreffekt, amit három évvel korábban a Rolling Stones szabadalmaztatott a Satisfactionben, de hát Morricone mindig is éber szemmel figyelte a popzenei történéseket. Mint ismert, a 86 éves és hamarosan ismét Magyarországra látogató maestro nem csak hogy ezért a munkájáért, hanem soha semmiért nem kapott Oscart. Végül aztán 2007-ben kitüntették egy életműdíjjal, a ceremónia pedig két dolog miatt maradt emlékezetes. Az egyik Morricone arckifejezése volt, amikor azzal szembesült, hogy Celine Dion énekli az egyik szerzeményét, a másik pedig, hogy a rendkívül felkészült szervező a Volt egyszer egy Vadnyugat zenéjéből semmit nem talált elég érdemlegesnek ahhoz, hogy az szóba jöjjön az ünnepségen.
A Berlinalén bemutatkozó filmnek magyar kötődése is van, hiszen a dörzsölt magyar házaló apró, de emlékezetes karakterszerepében Mácsai Pál látható. A Volt egyszer egy Németország az olyan életigenlő holokausztfilmek örököse, mint az Életvonat vagy Az élet szép – ugyanakkor azzal, hogy a történet időpontját a háború utánra helyezi, könnyfakasztás helyett némi keserű utóízt kapunk. A film Michel Bergmann két regényét gyúrja össze, így tulajdonképpen két szálon fut: a jelen (1946) Frankfurtjában egy maroknyi zsidó túlélő úgy próbál az Amerikába vándorláshoz pénzt szerezni, hogy fehérneművel házal a könnyen megvezethető özvegyeknél és magányos háziasszonyoknál. Eközben viszont a csapat vezetőjét, David Bermannt (Moritz Bleibtreu) egy csinos amerikai tiszt vallatja a háborúban játszott szerepéről és állítólagos náci kollaborációjáról. Mindezek ellenére a Volt egyszer egy Németországot megéri megnézni és nem csak Mácsai Pál miatt. Kzben Bermannt megtallja a Szvetsges Ellenrz Bizottsg egy tisztje, Sara Simon, aki kollaborcival vdolja a Hitlernek vicceket tant egykori humoristt.
De ne álljunk meg itt, kicsit menjünk bele jobban a dolgokba. Leone filmje nem csupán hosszú snittek és cool szekvenciák sorozata. A képek mögötti tartalom éppúgy értékkel bír és odafigyelést igényel, mint a többi alkotóelemek a filmnek. A mód, ahogy a cselekményt gördíti az elkerülhetetlen végkifejletig: egyrészt lassan, másrészt a nézői feszültséget és kíváncsiságot növelve a teljes képhez szükséges információk némelyikét elhallgatja, vagy épp csak késlelteti az adagolását. Hogy kicsoda tulajdonképpen Harmonika? Nem tudjuk. Nem is igazán számít. Hogy mit akar Harmonika? Bosszút, nem vitás. De hogy miért? Arra bizony várnunk kell a végső párbajig, hogy megtudjuk, melynek felvezetése pedig egyszerre katartikus és szomorú felismeréssel kulminálódik (hogy miért is akar bosszút állni és hová vezethető vissza a hős keze ügyében lévő harmonika). Akármilyen hiányos az a tudás, amit Charles Bronson karakteréről tudunk, éppen elegendő ez a kevés ahhoz, hogy teljes értékű karakterként működjön és ne csak egy csökevényként, aki vegetál csupán az akciók sűrűjében.
Egy darabig úgy tűnt, hogy Clint Eastwood kapja a Harmonikás szerepét, de ő nemet mondott, így jött a képbe Charles Bronson, aki meg annak idején lemaradt a Dollár filmek főszerepéről. Leonénak volt még egy szédületes ötlete: azt szerette volna, ha a film eleji nyitójelenetben a vasútállomáson a Jó, a Rossz és a Csúf várná a Harmonikást, de ez az elgondolás végül kútba esett. Azért a Csúf, vagyis Eli Wallach egy picit belefolyt a produkcióba, még ha képletesen is: ő vette rá Henry Fondát, hogy az elvállalja a főgonosz szerepét. És akkor kezdjük is azzal a bizonyos nyitójelenettel, ami alapvetően meghatározza a hangulatot. Elsőre úgy tűnik, hogy kínos lassúsággal telnek a másodpercek, de minden egyes apró mozzanatnak komoly jelentősége van, a hangokról nem is beszélve. Mai szemmel nézve lehet, hogy talán túlságosan is lassú, amit látunk, viszont így tökéletesen van felkészítve a néző a vonat érkezésére. Már az is nagy húzás, hogy a nyitójelenet nem a jófiú szemszögéből van felvéve – egy mai rendező lehet, hogy úgy építené fel a jelenetet, hogy a Harmonikás ül a vonaton, megérkezik az állomásra, ahol aztán rátámadnak.
Úgy hat az érzelmünkre és intellektusunkra egyaránt, hogy zene és kép perfekt összhangban van egymással: letaglóz látványilag, székbe szögeznek nagy vászonra komponált képsorai, Ennio Morricone muzsikája pedig meghat, felemel, elámít, melegséggel tölt el. Tipikusan az a fajta film, amit megtekintése után még sokáig magadban tartasz, visszajátszod képsorait, fütyülöd a zenéjét és konstatálod magadban: "Ennél jobb nem kell. " És tényleg, Sergio Leone-nál kevés jobb rendező van. Ez vitathatatlan. Mire vársz még? Mivel győzzelek még meg arról, hogy érdemes megnézned ezt a filmet?! Fuss, rohanj bepótolni! Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!