A baj itt az volt, hogy Liszt nagyon is egyedül állott. Környezetéből annyira kimagaslott, hogy soha senki sem kritizálhatta meg azt, amit írt, hanem mindent mint isteni ajándékot fogadott. Távolabb állók, akik kritizálták, bolondot mondtak, úgy, hogy Liszt minden elfogadható, okos, esetleg irányító kritikától el volt zárva. Nem minden komponistának adatott meg, hogy mint Beethoven, egymaga törjön meg minden nehézséget és alkosson minden egyes művében tökéletest. Egyetlen egy ember lett volna méltó a Liszt-kritika nehéz tisztjére, még pedig Wagner. De Wagner Lisztnek szeretetét nemtörődömséggel viszonozta, – mindegy volt neki, hogy másnak a dolga jobban, vagy kevésbbé jól sikerül-e, (Wesendonck asszonyhoz intézett levelében mindössze annyit tud mondani a Faust-szimfóniáról: Hallottam Liszt Faust-szimfóniáját, még legjobban a II. rész tetszik. ), pedig ha mástól nem, de Wagnertől Liszt bizonyára elfogadott volna tanácsokat. Így valamennyire megmagyarázható, miért nyilatkozik pl. Márai Sándor: A fa Elzászban : hungarianliterature. Brahms oly élesen Liszt zenéjéről.
Ezen nem lehet segíteni, amíg sorompók között születik az ember. Ezek a dolgok nem szakadnak le rólad. Ezeket nem veszítheted egészen el, akármennyit horzsol, koptat is rajtad az idő. Van úgy, hogy haraggal nézel vissza az ilyen földre, szidod, korholod. De te korholod, jogod van hozzá, és a családban marad. Csak akkor kezded értékelni, észlelni igazán, ha más nyúl hozzá. Ha el akarják venni, vagy el is vették már. Hát ezt elvették. A fa ott állott Európa határán, szélén a földrésznek, amelyet Clemenceau átkanyarított Csehországba. Egy állomás sorompója mellett állott amolyan elhagyatott fürdőállomás mellett, s árnyékot adott föléje a Tátra. Az éjszaka királynője 41 rész magyarul hd. Ezt a fát, valami tölgyfát, ha igaz, mert a nemzetisége iránt soha nem érdeklődtem különösebben, kedveltem és nagyra becsültem. Terebélyes, kövér fa volt. Vannak dolgok, amiket oktalanul szeret az ember. Rokonszenvesek: valami közös emléketek van: vagy egy másik ember is ismerte, beszéltetek róla egyszer, tapad az emlékéhez valami, becsessé teszi. Így az a magányos, lombos fa, amilyen hány millió akadhat a világon, volt az én fám – a világ minden fája közül – bocsánatot kérek.
Pest piszkos és tunya. Mikor ott jártam, véletlenül - hetek óta - az utcapucolók sztrájkoltak, s felhőkben állt a körút fölött a por. Mindenkinek tele van a szája pénzzel. A szája, a zsebe, az élete. Senkinek nincsen valamije, csak pénzük van az embereknek, tippjeik, konjunktúrájuk. Beszéltem egy hatvanöt éves nagynénémmel Pesten, ő is börzézik, nyomtatott cédulákkal van tele a szatyorja, vesz és elad, telefonál. A munka nem ér semmit. A szellemi és testi munkát egyformán értéken alul fizetik, tizenötezer koronás tisztviselői fizetések napirenden vannak, mikor a létminimum rég százezer. Vagy még több, senki nem tudja, mennyi kell, az óriási számok szétfeszítik a szájakat, csak azt tudják, mennyi van, s az mindennél kevesebb. Az éjszaka királynője 41 rész magyarul youtube. Már kezdenek bizalmatlanok lenni, az infláció megrágta a közlékenységüket, nem szívesen keresik fel egymást, s kelletlenül maradnak csak négyszemközt, mert semmit nem lehet tudni, hátha a másik is... hátha neki sem... hátha neki is... Már kapzsiak, iparkodnak személyenként kárpótolni magukat minden adódható esetben az igazságtalanságért, ami Zürichben velük történik.
Rossz gazdasági politikát csinál a kormány - istenem, de hát szabad nekik, hiszen ők vannak hatalmon. Nekik mindent szabad idebenn, mert ők vannak hatalmon. Négy év alatt leszoktak a véleményükről az emberek. Utolsó délután egy öreg pesti szerkesztővel találkoztam. "Szervusz, rég nem láttalak", mondta szórakozottan, "hova mégy? " Visszamegyek Berlinbe, feleltem. Gyanakodva nézett rám, aztán jóízűen és fölényesen elmosolyodott. Nana, mondta. Nem kell túlozni. Hiszen tudjuk mi is, amit tudunk. Nem hiszik el, hogy valaki máshová is mehessen, mint Kőbányára riportra. Márai Sándor: Pesti levél : hungarianliterature. (1923. május 18. )
Ez a táj. Ebbe a tájba érkezünk, magyarok, egy sujtásos pincér, paszomántos frakkban, fehér fejjel és előkelő, dresszírozott klubmozdulattal közeledik, és szótlanul várja az instrukciókat. Könnyű meghajlással áll az asztal előtt, jól nevelten, nagyvilágian, nem tolakodóan, nem kíváncsian, csak szolgálatkészen. Előkelő nagyvárosi pincér. Magyarul megbeszéljük az étlapot, s németül megadjuk a rendelést. A pincér meghajol, és udvariasan mondja: – Igenis, kéröm! Szelíden, szinte bocsánatkérően mosolyog e bizalmaskodásért. Öreg, magyar pincér, szegedi származású, de már tizenöt éve itt él Berlinben. Nincs már rajta szegedi semmi, csak ez az öntudatlan "ö". Továbbiakban kiderül, hogy már nem is tud nagyon magyarul. De amit még tud, azt özve mondja. Az éjszaka királynője 41 rész magyarul 2. Ezt a magyar zsargont hozta még a fülében, s ez ott ül benne, életen, munkán, távolságon, tájon, minden dialektuson túl, kiirthatatlanul. És ez az "ö" levetkőztette az öreg pincért: egyszerre láttad a fajtát, a fej formáját, a csontokat, a lapos szájat és közönyös szemeket; a frakk lehullott róla, s a tompított színes lámpák között kissé meghajolva úgy állott, mint a magyar halászok estefelé a Tisza partján, kémlelve a víz fölé, közönyösen és tagjaikban az ősmozdulattal, tartással, szájukban az ö-vel.